Elhatároztam, hogy nem engedek a mélabúnak. Minden reggel úgy kelek fel azóta, hogy hálát adok Istennek az új napért. Bármilyen idő is van, örömmel fogadom. Elmondom magamnak, hogy jól vagyok, nincs semmi baj, szuper napom lesz. S láss csodát! Azóta valóban könnyebbek a napjaim. Egyedül a szédüléssel nem tudok mit kezdeni, s valahogy az energiám sem akar növekedni. De ezektől eltekintve, tényleg minden szebb és jobb. Nem hagyom, hogy rányomja bélyegét a betegség a minden napjaimra. Nincs akkora betegség tudatom,  és meg sem fordul a fejemben, hogy halálos beteg vagyok. A napi teendőimet még nem igazán tudom megtervezni, ezt újra meg kell tanulnom. Erőszakkal kell rávennem magamat arra, hogy tartalmassá tegyen az időmet. Kaptam egy szobabiciklit, minden nap rápattanok és tekerek. Fokozatosan emelem az „adagomat”, mert még elég gyengén megy. Mindenképpen motiváltnak kell maradnom. Be kell fejeznem a félbehagyott kötéseimet. Még elég görcsösen mennek a dolgok, de idővel biztosan elsimulnak.

Minden fejben dől el. Annyira nem reménykedtem már semmiben, hogy ezt a fontos gondolatot eltoltam magamtól. Nagyon fontos, hogy kialakítsak egy napirendet, amihez aztán eltántoríthatatlanul ragaszkodom is. Ha sikerül az erőnlétemen javítanom, akkor ki tudok mozdulni a négy fal közül. Alig várom, hogy nagyokat sétálhassak anélkül a félelem nélkül, hogy hirtelen elfogy az erőm. Eddig úgy álltam mindennek neki, hogy nem voltam benne biztos, hogy sikerülni fog. De most azt mondom magamnak, hogy csináld! sikerülni fog, megtudod csinálni. Ha erőt vesz rajtam a csüggedés, próbálom elhessegetni magamtól. Újra hiszek magamban, konokul megyek előre.