Több napot rá kellett pihennem, hogy újra írjak. Munkahelyemen tréninget tartok és konferenciákat szervezek, bonyolítok le. Szó, mi szó, jól elfáradtam. Ma kértem egy home office-t, mert kicsit lemerültem már. 

Átgondolva az elmúlt egy évet, amíg a diagnózisra vártam, sok mindenben volt részem. A (volt) háziorvosom nem is igazán foglalkozott velem. 2015-2017 között elvesztettem testvéremet, apukámat, anyukámat, majd 2018. év elején második apukámat, az apósomat. Édesanyám és édesapám mindennapi segítségre, ápolásra szorultak. Csak én, férjem - és időnként gyermekeim - voltak nekik, akik segíteni tudtak. Nem volt könnyű időszak, de bármit megadnék, ha még itt lennének. Az orvos úgy gondolta, hogy ebben a nehéz időszakban kimerültem teljesen. Ez így is volt, de mentálhigiénés szakemberként külső szemlélőként figyeltem magamat. Éreztem, amikor a kimerülés miatt voltam gyenge, de éreztem azt is, hogy itt valami más is van. Félévig elfogadtam a kimerültség kezelését, de aztán kértem, hogy nézzünk már egy labort, mert nekem egyre gyanúsabb az állapotom.

A (volt) háziorvosom úgy tekintett rám, mint aki állandóan nyavalyog, ahelyett, hogy helyre jönnék már lelkileg. Először csak egy sima pajzsmirigy vizsgálatra írt labort. Az jó lett. Újabb kérésemre volt hajlandó teljes laborbeutalót adni. Nem is értem, ezt miért nem lehetett egy kalap alatt? A vérkép eltérést látva közölte, hogy sima vírusfertőzés utáni állapot.

Közben nőgyógyászati problémáim miatt elmentem az orvosomhoz, akihez már 35 éve járok. Minden nőgyógyászati betegségemet ismerte, tudta, hogyan működik a szervezetem. Úgy gondolta a vizsgálatok után, hogy jobb lenne, ha eltávolítanák a méhemet. Mivel ő már nem műt, ezért a kórházban egy kedves főorvosnőhöz kerültem. Ő nagyon alapos volt, s vállalta és támogatta a műtétet. Ők hittek nekem, hogy valami veszi el az energiát a szervezetemtől. A műtétre készülve el kellett menni altatós orvoshoz. Ő mondta ki először, hogy ez a vérkép daganatra utal.

Végül is, ahogy már előző bejegyzésemben írtam nem lett a műtét, mert más irányba mentek a dolgok. Miközben a nőgyógyászati vizsgálatok zajlottak, én háziorvost váltottam.

Családom látva, hogy orvostól orvosig járok, először aggódtak, de aztán, mivel a (volt) háziorvosom bagatell módon kezelte tüneteimet, ők is kezdtek furcsa szemmel nézni rám. Lehet, hogy anya csak túl nyafka lett? Lehet, hogy tényleg csak beképzeli ezeket a dolgokat? Lehet, hogy tényleg ennyire kimerült lelkileg? Sokszor már sírtam, hogy kételkednek bennem. Ezzel azt érték el, hogy én is el kezdtem kételkedni magamban. Figyeltem magamat, amikor a tünetek jöttek, hogy ez most valós, vagy csak beképzelem magamnak? Nagyon magas a fájdalomtűrő képességem, de már idegesített, hogy nem telt el egy napom sem, szinte egész napon át tartó fájdalom nélkül. Aztán ezek a fájdalmak már éjszaka is jöttek, és hozzá még az éjszakai leizzadások, a nappali forróságérzettel fűszerezve. Az állandó szédülés, memóriazavar, feledékenység. Egyre jobban tudtam, hogy ezeket én nem beképzelem, ezek sajnos tényleg valósak.

Munkahelyemen közvetlen kollégáim tudták, hogy egy strapabíró, állandóan nyüzsgő, energikus ember vagyok. Ők látták, hogy nem vagyok az igazi, s aggódtak értem.  Nem kételkedtek abban, hogy valóban más lettem. Főnököm azt mondta, hogy azért van annyi bajom, mert állandóan orvoshoz járok. Régóta ismer ő is engem, tudja, hogy én még éjszaka érkező leveleire is válaszolok, akár éjjel is, így nagyon meglepett a hozzáállása.

Nagyon sok szomorúság, csalódás ért az elmúlt évben, s mellette még az a pokoli érzés is, hogy nem én uralom a testem, nem tudok befolyással lenni az energiám beosztására, és sokszor magányosnak éreztem magamat a problémámmal. 

Egy idő után már nem terheltem senkit azzal, hogy megosszam velük, mit is érzek. Mint magányos farkas jártam az utamat, hogy végre segítségre találjak. 

Egyedül voltam, s most is egyedül vagyok. Ezt a csatát, ami bennem zajlik, egyedül kell viselnem. Nem azért, mert nincsenek mellettem sokan, hanem azért, mert ez az én csatám a testemmel, a lelkemmel, a betegségemmel. 

Hiányzik az Anyukám! Vele szinte eggyé tudtunk válni, belém látott, együtt lüktetett a lelkünk! Hiányzol Édesanya! Szeretlek!