Régen írtam. Dolgoztam magamon, de nem jártam sikerrel. Nem tudom más hogyan csinálja. Hogyan tudja élni a mindennapjait azzal a tudattal, hogy van egy fránya, gyógyíthatatlan betegsége. Tudom, hogy vannak sokan így ezzel: az autoimmun betegek, a colitisesek, az allergiások, és még sorolhatnám oldalakon keresztül. De talán az ő életüket nem rövidíti meg annyira - jó esetben semennyire sem - a betegségük, mint nekem fogja. Na ez az, amivel nem tudok mit kezdeni. Az, hogy gyógyíthatatlan az egy dolog, de hogy megrövidíti rendesen az életem, na ez már emészthetetlen nekem.

Az önsajnálattól elrugaszkodva sok minden emészthetetlen még nekem. Ez a fránya betegség (nem tudom miért így nevezem) sok tünettel jár. Amikor elmegyek az orvosomhoz (nem a professzor asszonyhoz), akkor furcsán néz rám, s közli, hogy ezeket okozhatja más is. Igen? Akkor küldjön el a megfelelő szakorvoshoz, aki segít a bajomon. Ja, hát ő nem küld sehova, mert ez a betegségtől van. Ok. Megint másik orvos a panaszokat hallgatva (mindig ők kérdezik, hogy mi a panasza? Én el kezdem mondani, s néznek rám, mint a piros kukoricára.), tehát a panaszok hallatán közölte, hogy szerinte menjek el pszichológushoz, hogy segítsen a betegségtudatomat csökkenteni. A pszichém próbálja kezelni a betegségtudatomat, de valahogy kikapcsol éjszaka, mikor jönnek a fájdalmak. Azok pedig jönnek, menetrend szerint minden éjjel. Van, mikor csak sziszegek, de van amikor halkan jajgatok, mozdulni sem merek, nehogy jobban fájjon. Hiába mondom én akkor a pszichémnek, hogy nyugi, tartsd kordában a betegségtudatomat. De könyörgöm! Ez nem egy torokgyulladás! Tetszik vagy sem egy-két orvosnak, vagy akár nekem, ez ott van. Hogyan lehet elfelejteni, hogy beteg vagyok? Jönnek azzal, hogy ezt okozhatja a kor, az időjárás-változás, a klimax, stb. Biztosan okozhatja. Én örülnék neki a legjobban, ha ezek okoznák. De ezek fokozatosan jönnek, nem egyik pillanatról a másikra szüntetik meg az elmúlt évek energiáit, memóriáját. Nekem nem volt időm hozzá szokni, jött minden, mint derült égből villámcsapás. Mint, amikor kilöknek egy ajtón, becsukják mögötted és nincs visszaút. Semmi sem lesz már olyan, mint volt. El kell fogadnom, hogy nem jön vissza a régi energiám, memóriám, s a fájdalommentes mindennapok. 

Pedig ez az állandó fájdalom megöli a lelket, a személyiséget, elveszi a türelmet, s időnként az életkedvet is. Mindent megváltoztat. Én is megváltoztam. Érzem magamon. Kezdem elveszíteni a maradék lendületemet, lelkesedésemet, sokszor nehéz már mosolyognom is. Ez megint önsajnálat? Lehet. Keresem a megoldásokat, hogy valahogy visszafordítsam ezeket a dolgokat. Nehéz. Eljátszom a családomnak, hogy minden oké. Mosolygok, válaszolok, s próbálok türelmesnek tűnni. Nehéz. Piszok nehéz. Bízom benne, hogy ez most csak egy kis enyhe kimerültség, és lesz még ez jobb is. Talán azon a bizonyos becsukott ajtó kulcslyukán kiáramló fény ad még erőt , energiát és útmutatást, hogy hogyan tovább. 

Mindig erősnek gondoltam magamat. Akik ismernek, azt mondják, erős is vagyok. Elbizonytalanodtam. Nem érzem erősnek magam. Kívülről még biztosan ez látszik, de belül? Nem tudom én sem mi van belül. Vagyis tudom, sok minden van belül: düh, kimerültség, elkeseredés, csalódottság és iszonyatos magány. Egyedül vagyok: én és az őssejtjeim. Így vagyunk mi egyedül. Nem küzdünk, csak teszi mindkettőnk a dolgát. Az nyer, aki előbb elfárad. Nem szabad elfáradnom. Nekem kell nyernem!