Csodás álmom volt. Álmomban megint dolgoztam. Azt csináltam, amit mindig is szerettem. Újra a gyermekjóléti központban voltam. Visszarepültem a múltba. Tele voltam energiával, lendülettel. Szuper volt régi kollégáimmal lenni. Húztam az igát örömmel. Nekem nem számított, mikor van vége a munkaidőnek. Problémás, szerhasználó fiatalokkal foglalkoztam. Vitt a lendület, az energia és a hivatásom szeretete.

Aztán reggel lett. Felébredtem, s fáradtabb voltam, mint bármikor. Jól kidolgoztam magam álmomban. Nagyon megviselt lelkileg, hogy ez csak álom volt. Olyan jó volt egy kicsit újra a réginek, egészségesnek lenni. Borzasztó csalódás volt a felébredés. Úgy az álmomból, mint abból, hogy ez nem lesz már soha így.

Tegnap töltöttem ki az adópapírokat. Gondolom ezért férkőzött tudatalattimba, hogy visszarepítsen aktív, dolgozó életembe. A papírok kitöltése közben kicsit újra a réginek éreztem magam. Igaz nem fizikailag, de szellemileg igen. El is gondolkoztam azon, hogy mi lenne, ha eseti megbízással heti öt órában még dolgoznék, mint addiktológiai konzultáns. Reggel rá kellett ébrednem, hogy nem biztos, hogy menne. Nem biztos, hogy be tudnám magam vonszolni. Azt sem tudom, hogy mennyire fárasztana el, mennyi energiámat venné el. Bevallom a sírás kerülgetett ahogy szembesültem újfent a korlátjaimmal.

A fene egyen meg benneteket fiúk. Ha már mindent elvesztek, akkor vegyétek már el az illúzióimat is, hogy valaha lehetek a régi. Valahogy ezt még mindig nem sikerült elhinnem.

Csodás volt az álmom. Bárcsak egyszer csodás lehetne az ébredésem is.