Megjártam nagy Budapestet. A professzor asszony írt hétfőn éjjel, hogy szerdán menjek vérvételre. 10 órára értem oda és este 7-re haza. Jól elfáradtam, s lelkileg teljesen kimerültem. 

Lejelentkeztem a vérvételre aztán vártam másfél órát, mire sorra kerültem. Ültem és nézelődtem. Nem kellett volna. Azt vettem észre, hogy mint akik egyformára be vannak festve, olyan sárgás-szürkés bőrrel várakoztunk kb. 10-en. Uniformizált volt a színezetünk. Mivel ez onkohematológia, így ki-bejártak a kemoterápiás kezelésre a járóbetegek. A bent fekvők is sétálgattak, s szomorúan láttam, hogy nagyon fiatalok is vannak közöttük. A sírás kerülgetett, annyira sajnáltam őket. Aztán egyszer csak kiszaladt, mit kiszaladt? Szinte repült egy kb. 45 éves hölgy. Sugárzott a boldogságtól. Beleugrott a párja nyakába és örömmel újságolta, hogy minden eredménye jó lett, meggyógyult. Na, én eddig bírtam. Itt kezdtek el folyni a könnyeim. A szó, a csodaszó: MEGGYÓGYULTAM! Belém nyilallt, hogy ez a jelenet velem nem fog megtörténni soha. Éreztem, hogy egyre nehezebben tudom tartani magam. Féltem, hogy mások is észreveszik felindultságomat, így inkább gyorsan felálltam és kimentem sétálni, meg persze rágyújtani. 

Miután sikerült megnyugodnom visszamentem. A vérvétel után vettem magamnak a büfében egy szendvicset, meg egy meggyes rétest és vizet. Aztán csak vártam és vártam és vártam. Jó két óra múlva odajött hozzám a professzor asszony és mondta, hogy nyugodtan menjek sétálni, mert legalább még másfél óra, mire meglesz a laboreredményem. Szót fogadtam, de háromnegyed óra séta elfárasztott. Igazából kb. 5 perc oda és 5 perc vissza séta volt, mert leültem egy parkban és ott töltöttem el az időt, de ettől is elfáradtam. Visszamentem és beszélgetésbe elegyedtem a szintén régóta várakozó betegtársakkal.

Egy hölgy ecsetelte, hogy egy nyirokcsomót vettek ki a hónaljából, de nem tudják eldönteni, hogy mi lehet az, ezért most PET-CT időpontra vár.  Következő hét csütörtökre kapott időpontot és nagyon mérgelődött, hogy ő ugyan el nem megy, mert akkor akar elutazni a lányához. Nem reagáltam rá semmit, de azért gondolatok ébredtek bennem: ennyire nem fontos az egészsége? ennyire nem fogja fel, hogy ez egy nagyon jó dolog, ilyen hamar kapni időpontot? Na mindegy, az ő dolga.

Eltelt még vagy két óra, mire kijött a professzor asszony, s mondta, hogy meg van végre a laboreredményem. Délután fél négy volt. Mondta, hogy azért kellett ennyit várni, mert  a folsav szintem az egekbe szökött, s a labor többször is visszamérte az eredményt, mert nem hittek a szemüknek. A B12 vitamin szintem most már bekúszott a helyére, igaz még az alacsony tartományba, de nem lehet többet adni, mert proliferálja (gyorsítja) a  betegséget. Már eddig sem lehetett volna kapnom, a hiány ellenére sem, mivel a vérképemen látszik is, hogy nem jó irányba mozdította a dolgokat. Erősen gondolkodott a hogyan tovább-on. Szóba hozott különböző kezelési javaslatokat, amik ugyan meggyógyítani nem fognak, de a tüneteket csökkenthetik. Aztán közölte, hogy még nem szívesen kemozna meg. Telefonon felhívta az intézetet, ahol a kiegészítő genetikai vizsgálatokat elvégzik a csontvelőmből, érdeklődött, hogy még kb. mennyi idő, mert annak függvényében tudja eldönteni, hogy milyen kezelés lenne a legcélszerűbb. Az eredményekre még nagyjából két hónapot kell várni. Megbeszéltük, hogy addig levélben tartjuk a kapcsolatot. Telefonon egyeztetett a ritka betegségek intézetében a főorvos asszonnyal is, elkérte nekem a telefonszámát, hogy tudjak vele is egyeztetni, mert szeretné, ha látná az MR eredményemet. Elköszöntünk és elindultam hazafelé.

A Népligetből odafele 20 perc volt gyalog az út, visszafele már jóval fáradtabban 35 perc. Nem volt kedvem a metrópótló buszokon tülekedni, ezért gyalogoltam inkább. Kellemes, tavaszi idő volt szerencsére. A buszom, ahogy odaértem a Népligetbe, 10 perc múlva indult is. Hazáig aludtam rajta, nagyon kimerültem. 

Jelenleg ismét táppénzen vagyok. Ez a fáradékonyság nem akar múlni, sőt egyre rosszabb. Az éjszakai csontfájdalmakról és az állandó belső forróságérzetről nem is beszélve. Új tünetként olyan lettem, mint egy kisgyerek, aki tele van kék-zöld-sárga foltokkal. Egyre több helyen, egyre nagyobb területeken vérzek be. Ezt említettem a professzor asszonynak is, hátha csökkenteni kellene a rögösödésgátló gyógyszereimet, de mondta, hogy nem, azokra feltétlen szükségem van. 

Eltelt egy hét és én még  nem hívtam fel a ritka betegségek intézetében a főorvos asszonyt. Mindig csak késő délután, amikor már letelt a munkaideje, akkor jut eszembe, hogy fel kellett volna hívnom. Ma is így jártam, bízom benne, hogy holnap eszembe jut. Ugyanezen ok miatt elfelejtettem ultrahangra is időpontot kérni. De ami késik, nem múlik.