Újabb szomorú és számomra érthetetlen, értelmezhetetlen és feldolgozhatatlan tapasztalatokkal "gazdagodtam".

Ja, semmi. Csak a szokásos. Magyar egészségügy. Bele is vágok a közepébe.

Fogytában a gyógyszer, de a következő kontroll  majd csak a jövő héten lesz. Szokásos eljárás: felhívom az orvost és kérem, hogy írja fel a "felhőbe". Kérem az orvost, hogy a járványra való tekintettel tudjuk le a kontrollt is telefonon. Na, ezt nem kellett volna! Rám zúdult az orvosi dörgedelem. Mit képzelek én? Ez nem egy íny-gyulladás, vegyem komolyabban a betegségemet. De hát éppen azt teszem. Éppen ezért nem akarok bemenni a szakrendelésre, ami egyben van a kórházzal, ahol egyre több a koronás beteg. Nem lehet mindent a járványra fogni, az még itt lesz jó pár hónapig, mondja az orvos. Különben is mekkora a lépem? Nem tudom, nem adott a doktor úr ultrahang beutalót. Nem is! Ő azt meg akarja tapintani. Csak egy hónapra hajlandó felírni a szokásos három helyett a gyógyszert, s májusban látni akar, mert ha nem megyek nem írja fel a gyógyszert. Oké, új időpont, előtte menjek el a laborba, de kérjek hozzá sürgősségi beutalót a háziorvostól. Ez a beszélgetés délelőtt történt. Délután még mindig nem tudom kiváltani a gyógyszert, mert nincs a "felhőben". Újabb telefonon a doktornak. Bocsi, valami lehetett a rendszerrel, azonnal intézkedik. Öt perc múlva gyógyszer a "felhőben", s láss csodát nem egy, hanem háromhavi adag. Nocsak! A doktor úr elfelejtette, hogy délelőtt büntibe helyezett és csak egy havit akart felírni. Telefon le. Bőgés indul. Lánykám kiakad. Anya! Téged most gyakorlatilag a gyógyszer elvonással az életeddel fenyegetett meg. Jé, tényleg. Na erre még nagyobb bőgés. A fene egye meg ezt a kiszolgáltatott helyzetet.

Más: kezembe vettem a sorsomat és ráírtam az intézet egyik munkatársára, akiktől a másodlagos genetikai mutáció eredményét várom. Nagyon készségesen válaszolt, utánanézett és láss újabb csodát! Készen van, de nem leletezték, azonnal pótolják és elküldik a professzor asszonynak. Nagyon hálás voltam a patológusnak, nem győztem megköszönni a segítségét. 

Következő felvonás. Megírtam a híreket a professzor asszonynak, kérve, hogy továbbítsa majd számomra a leletet. Na, ezt sem kellett volna! Rá két napra felhívott, kikérte magának, hogy én hogyan mertem felvenni a kapcsolatot a patológussal. Vegyem tudomásul, hogy ez nem a beteg anyaga, hanem kutatásra használják, s örüljek neki, hogy nekem ilyen hamar, egy év alatt megcsinálták. Vegyem tudomásul azt is, hogy a patológus nincs kapcsolatban a beteggel és nehogy arra vetemedjek, hogy újra keressem a patológust. Azon kívül maradjak a fenekem a kezelőorvosomnál, és különben is mit számít nekem a másodlagos mutáció? Próbáltam érdeklődni, hogy a betegség előrehaladása során mennyi idővel alakulnak ki újabb mutációk? Mondtam, hogy olvastam a Mayo Klinika oldalán, hogy ezt évente kontrollálják. Közölte, hogy ez nálunk nem így van, itt nem a betegség követése céljából, hanem kutatási célból végzik ezt a vizsgálatot és ugye nem képzelem, hogy nekem ezt bármikor újra megcsinálják? Végig próbáltam türelmes, alázatos maradni. (Ezen lánykám jól ki is akadt, közölte, hogy miért nem küldöm már el őket melegebb éghajlatra, miért nem mondom meg nekik, hogy nem egy kutatási anyag vagyok, hanem egy beteg?) Telefon után a már szinte protokollszerűen érkező megszokott bőgés.

Én kérek elnézést. Elnézést kérek, hogy megbetegedtem, elnézést kérek, hogy vannak kérdéseim, elnézést kérek, hogy zaklatom őket, elnézést kérek, hogy segítséget kérek, elnézést kérek, hogy bátorkodom őket bármivel zavarni. Elnézést kérek, hogy élek még.