Ülök a gép előtt és lebutulva kártyázgatok. El sem hiszitek, milyen gyorsan telik az idő, nem gondolkodom, csak vagyok. Hetek, hónapok óta csak vagyok. Érdekes a létezésnek ez a formája. Kiüresedtem, elfásultam, belenyugodtam. Már semmi sem lesz olyan, mint régen volt. El kellett fogadnom, hogy nem kapom vissza a régi életem. Néha felcsillan bennem a remény, amikor hirtelen minden jónak tűnik, de aztán rövid idő múlva visszaáll a mostani "rend" és rá kell jönnöm, hogy ezek sajnos csak gyorsan múló pillanatok. Sokszor analizálgatom ezt az állapotot. Furcsa. Nagyon furcsa. Olyan mintha nem tartoznék sehova. Csak vagyok. Mint egy madártoll a levegőben. Hatalmas üresség van bennem. S valahogy olyan furcsa, hogy nem is akarok semmit. Eltűnt minden motivációm mindenre. Nem tudom mit hoz a holnap, de nem is érdekel. Itt vagyok a férjemmel és a még velünk élő legkisebbemmel. Nappal hallom őket, beszélgetek is velük, de mégis jó elvonulni egy kicsit lánykám szobájába. Aztán jön az este, férjem és legkisebbem elalszik, s én elkezdem nagyon egyedül érezni magam. Elmém tiltakozik az elalvás ellen. Utálom az éjszakákat, jönnek a fájdalmak. És én egyedül vagyok. Nem kelthetem fel az alvókat, úgysem tudnának segíteni. Lassan telik az éjszaka, nem úgy mint a nappal. A nappalok gyorsak. Lehet, valamit érezhet a tudatalattim. Anyukám, apukám és testvérem és éjjel szökött meg. Lehet, én is akkor fogok. Nem tudom, nem is izgat, de a tudatalattim azért csak dolgozik. 

Szedem a kétféle kemót, semmi nem változott. Nem fogja meg a vérképemet, dolgoznak a fiúk (őssejtjeim).Orvosom maga a csoda. Nemcsak orvos, hanem EMBER is. Azzal, hogy EMBER többet segít nekem, mint bárki eddig. Nem áltat, mindent elmond. Megért és hatalmas segíteni akarás sugárzik belőle. A legjobb dolog az életemben mostanában, hogy ráakadtam.

Pszichológusom viszont eltűnt. December 07-én volt utoljára terápiás beszélgetésünk, mondta, hogy a következő héten megírja az új időpontot. Azóta is írja. Most már én fogok írni neki, hogy nem kérem a további segítségét. Igazából nem is éreztem, hogy segítséget kapok, legfeljebb abban, hogy jó volt valakivel kibeszélni a bennem zajló dolgokat. Én is emberekkel foglalkoztam, soha nem hagytam őket így magukra. Ha nem tudtam időpontot adni, akkor azt is jeleztem nekik, hogy ne várjanak hiába. Elvesztettem a bizalmamat a pszichológus nőben. 

Sok mindent elvesztettem és elengedtem mióta beteg vagyok. Az orvosommal erről is beszélgettem. Aranyos volt nagyon. Mondta, hogy ez a betegség sajnos sok mindent elvesz, erőt, energiát, életkedvet. 

Igen, sok mindent elvesz. Leginkább a pozitív jövőképet. S mivel nincs pozitív jövőképem, így nincs motivációm sem. Csak vagyok. 

Érdekes azt is megtapasztalnom, hogy mennyire elfelejtettek a barátok, ismerősök, volt és jelenlegi kollégák. Senki nem keres. Pedig amíg aktív voltam, addig kerestek. Sokszor. Bármi bajuk, problémájuk volt, azonnal kerestek és kérték a jó tanácsot, segítséget. Egyik kolléganőm néha felhív, de akkor annak oka van. Valami papírt kell aláírni, vagy információra van szükségük a volt gondozott családjaimmal kapcsolatban. Ha nincs indok, akkor ő sem hív. Tudom, hogy minden ember pótolható, de hogy ennyire gyorsan elfelejthető is, azt nem gondoltam. Na mindegy, ezt is elengedtem. Nem fáj (most már), csak érdekes volt a felismerés.