Sokan kérdeztétek már, hogy telik el egy napom. Most úgy gondoltam leírom mit is csinálunk mi a fiúkkal (őssejtjeimmel) a nap 24 órájában.

Éjféllel kezdem, hiszen, mint Monica Vitti filmjének címe is utal rá: Éjfélkor indul újtára a gyönyör.

Ébren vagyok még. Kerülget az alvás, de nem megy. Éjjel a fiúk sokkal aktívabbak, mint én. Táncot járnak a csontjaim belsejében ezzel nem kis fájdalmat okozva nekem. Valószínű, hogy miattuk nem mer a tudatalattim álomba engedni. Kb. félkettő-kettő között aztán felülkerekedik a fáradtságom, és elalszom. Minden éjjel álmodom, felébredés után emlékszem is az álmaimról, de ezekről majd – esetleg – egy másik bejegyzésemben írok. Tehát elalszom nagy nehezen, talán másfél órányit, amikor is menetrendszerűen ki kell szaladnom a mosdóba. Nem tudom mi az oka, lehet egyszerűen csak öregszem. (Nagy fenét! Tudom, mi az oka. Az, hogy ez a fránya betegség jól megdolgoztatja a keringést is!) Visszaszédelgek az ágyba, s jó esetben fél óra alatt sikerül visszaaludnom. Alszom megint másfél órát – úgy látszik ennyire vagyok kalibrálva – aztán ébresztenek a fiúk. Mindenhol jelzik, hogy itt vannak ám ők is. Csontok, ízületek, gyomor, lép, időnként már a fejem is. Forgolódok, de csak halkan, magamban nyögök, a család had aludjon. Már pirkad. Hat óra. Iszonyatosan ki vagyok merülve. Álomba zuhanok. Messziről hallom, hogy ébred a családom. No fene! Reggel lett. Szédelegve, kikászálódok az ágyból. Hurrá! Ma is sikerült felébrednem, indul a nap. Na, de milyen nap?

A szédülésem 11 óra körül kezd csendesedni. El nem múlik, alaphangon, hol felerősödve, hol egy kicsit csillapodva egésznap megmarad. Ha van egy kis szerencsém, akkor nem társul hozzá fülcsengés. 9 órakor szól a riasztás. Gyógyszer bevétel. Aztán nem tudom, hogy csinálja, de hirtelen már 11 óra. Hopp! Másik gyógyszert kell beküldenem, hogy a fiúk megijedjenek. Hatni nem hat rájuk, de reménykedem, hogy megijednek tőle. Nocsak! Van egy kis erő! Akkor ma megfőzök én. Párom tiltakozik, hogy én csak pihenjek, de ragaszkodom hozzá. Bölcs ember, hagyja, csináljam csak, de figyel. Mihelyt észreveszi, hogy sűrűbben leülök, abban a pillanatban ott terem, hogy ő majd folytatja. Bevallom, egyre többször hagyom. Jé! Már délután három óra van. Újabb félmarék gyógyszer. Elfogyott az erő, le kell feküdjek. Kókadozom, van, hogy el is bóbiskolok. Belefolyok a koraestébe. Indul a fiúk menete. Napközbeni sípcsontfájdalom kezd erősödni. Aha… Figyelmeztetnek rá, hogy hol is van a lépem. Fenébe bele! Kezdődik a nagyízületek sajgása. Közeledik az este. Egyre aktívabbak. Ahogy én fáradok, ők úgy kapnak erőre. Napközben is szórakoznak velem. Pillanatok alatt képes bármim lezsibbadni, görcsbe jönni, átmenetileg szinte mozgásképtelenné tesznek.

Evésem rendszertelen. Hol van étvágyam, hol nincs. Hol van erőm enni, hol nincs. Most éppen az étvágytalan, erőtlen periódusomat élem két napja. Előtte azért volt étvágyam, erőm nem sok, de  hála az Uramnak, volt aki elém tette az ételt.

Szerencsére a home scoole eléggé leköti a fiamat, így nincs sok ideje, hogy a társaságomat igényelje. Egyre többször kérdezi apjától, amikor látja, hogy nem vagyok topon, hogy ugye nem lesz baj anyuval. Ilyenkor szinte egyszerre vágjuk rá gyorsan, hogy dehogyis! Semmi baj. Még óvom. Még nem akarom, hogy tudja.

Este van, nézek valamit a tévében. Leginkább gagyi sorozatokat. Családom már halkan szuszog. Újra itt az éjfél. Kezdődik minden elölről. Érzem, hogy éjszaka a fiúk az erősebbek, akkor tudnak legyőzni, s egyszer – remélem ez még odébb van – végleg ők fognak győzni. Éjszaka…