Sokszor van, hogy kipattan egy gondolat a fejünkből, de aztán félretesszük. Így jártam én is sokszor. Aztán amikor eldöntöttem, hogy meg is valósítom, már nem volt rá lehetőségem. Soha nem is lett már! Ez borzasztó, pótolhatatlan hiányérzést hagyott maga után. Hányszor elgondoltam, hogy meglátogatom egy barátnőmet. El is terveztem. Háromig dolgozik, kb. négy óra mire hazaér, tehát fél öt körül megyek. Igen ám, de a fiúk (őssejtjeim) mindig addigra ütöttek ki, addigra fogyott el annyira az energiám, hogy kidöntött, elaludtam. Na, mindegy! Majd holnap…. Aztán jött a szörnyű hír. Az én halhatatlannak gondolt barátnőm meghalt. Úgy halt meg, hogy nem is tudtam, hogy beteg. Nem mondta el. Nem akart terhelni, mert tudta, hogy beteg vagyok. Önzetlenségével vált önzővé. Önzetlenségével nem terhelt engem, s ezzel akaratán kívül, önző módon megfosztott attól, hogy bármi áron is összekaparva magamat, elmenjek hozzá. Halogattam. Mint oly sok mindent az életben. Pedig már többször elsuhantak örökre a terveim. Mégsem tanultam belőlük. Ne halogassatok semmit! Komolyan ne! Akármi is történik, ha valami kipattan a fejetekből azonnal valósítsátok meg. Ne egy hét múlva, ne egy nap múlva, ne félóra múlva, azonnal!!! Kiszámíthatatlan az élet. Úgy gondoljuk van még időnk. Nincs, sajnos tényleg nincs. Visszahozhatatlan veszteségek érnek bennünket a halogatásaink miatt. Isten Veled Ági! Bocsáss meg, hogy halogattam, hogy elmenjek Hozzád. Lehet, ha elmentem volna, elmondtad volna, hogy beteg vagy. Lehet, együtt könnyebben viseltük volna az elkerülhetetlent, Lehet, jókat nevettünk volna nyomorúságunkon. Lehet. Már soha nem fogom megtudni. Hiányozni fogsz, mint sok elvesztegetett pillanat.