A minap egyik lánykámmal volt egy beszélgetésünk. Egyikünknek sem volt kellemes, frusztrált mindkettőnket. Értettem amit ő mondott, de megérteni nem tudtam aggályait. Aztán felmerült egy másik tényező, ami befolyásolja erősen döntését. Én rákérdeztem, de ő nem akart róla beszélni. Elengedtük vagy inkább hagytuk lógni a levegőben. Ilyen helyzetekben lánykám visszavonul, napokig nem keres. Ez nekem nagyon rosszul esik. Kifejezetten fáj. Ilyenkor én sem szoktam keresni, mert csak kimérten udvariaskodnánk egymással. Hagyom, hogy megeméssze az általa előidézett hárítást. Mindig így volt, amióta csak megszületett, amióta az eszét tudja. Duzzog, vagy mit tudom én. Utólag szabadkozik, bántja, hogy visszavonult.

Csakhogy változott a helyzet. Nekem nincs időm kivárni, hogy ő nyalogassa a vélt sebeit. Nincs időm kivárni, hogy megbocsátson nekem és önmagának. De! Féltem őt, mi lesz, ha nem tud már megbocsátani. Nem lesz rá alkalma. Így járt édesanyám is és öt évbe tellett, mire el tudta engedni édesanyját és meg tudott bocsátani önmagának. Borzasztóan megviselte, megváltoztatta őt ez az önmarcangolás. Ettől féltem lányomat.

Azt is tudom, hogyha most változna és el kezdene velem kivételezni, akkor az egyfajta meghasonulás lenne önmagával. Akkor meg azzal nem tudna mit kezdeni.

Tehát nem tudom mi lenne a jó. Tanácsként azt mondanám neki, hogy ne hallgasson el olyan dolgokat, amik segítenek nekem és másoknak is jobban megérteni őt. Ne érezze állandóan azt, hogyha kényes témában nem értünk egyet, az ellene irányul. Ne védekezzen és ne támadjon állandóan. Ne ültesse el lelkében azt, hogy az egész világ mindig összefog ellene. Bízzon azokban, akik szeretik őt. Először is higgye el, hogy szeretik őt!

Az élet nem fekete és fehér. Nem is gömbölyű. Nem is egyszerű! De szebbé tehető, sőt egészen boldoggá. Hinni kell önmagunkban, másokban. Nem szabad állandóan agyonhallgatni, magunkba fojtani dolgokat! Mindig, mindent meg kell beszélni! Nem szabad, hogy elvarratlan szálak maradjanak! Az elvarratlan szálak az „ittmaradó”-kat emésztik fel. Akik átlépnek az „odaát”-ba azoknak már mindegy. De amíg itt vannak, addig nekik sem mindegy.

Nem kérek kivételezést. Nem kérek másfajta bánásmódot. Amit kérek, de azt nagyon! Békességet, elvarratlan szálak eldolgozását, és nyílt, szeretetteljes kommunikációt. Had legyen egy kicsit nekem is könnyebb.

Szeretlek kislányom. Duzzogd csak ki magad. Kívánom, hogy mindig legyen elég időd megbocsájtani!