Eljött ez az idő is. Leszámoltam a munkahelyemről és zajlik a rokkantosításom. Egészségkárosodásom 80 %. Olyan furcsa érzés. Nincs munkahelyem, lemorzsolódtak a barátaim, volt kollégáim. Már csak a szűk családom maradt, a férjem és a gyerekeim. Egy régi, kedves, régen látott kolléganőm fogta a kezem és segített az ügyintézésekben. Nagyon hálás vagyok neki.

Úgy érzem magam, mint vizsgaidőszakok végén. Kiüresedtem, de van bennem egy hatalmas hiányérzet. Egy részről jó, hogy nem függök senkitől, másrészről viszont rossz is, mert így már nincs körülöttem senki, nem tartozom sehova. Ha egész nap fekszem, akkor fekszem, ha egész nap tévét nézek, akkor tévét nézek. Ha egész nap nem csinálok semmit, akkor nem csinálok semmit. Céltalanná vált az életem. Nincsenek terveim. Vagyis vannak, de plátóiak, mert megvalósítani nem tudom őket. Nincs hozzá erőm.

A betegtársaim szoktak keresni, elmondják, hogy mi van velük, megkérdezik mi van velem és tanácsokat kérnek. Érzik, tudják, hogy én már jól „kiokosodtam” a betegségünkben, szinte rutinosnak vagyok mondható. Úgy látszik ez a sorsom még a betegségben is. Segítőként dolgoztam, s most is próbálok segíteni.

Kétszer voltam a legutolsó bejegyzésem óta kontrollon. Júniusban sajnos megint romlott a vérképem, így mondta a professzor úr, hogyha tovább fog romlani, akkor augusztusban terápiát kell váltani. Augusztusban hála Istennek nem romlott tovább, igaz nem is javult, de talán stagnálni fog egy kicsit, jó esetben nem kicsit. De ennél a betegségnél sajnos nincsenek „jó esetben” helyzetek.

Lassan eltelik a nyár. Két és fél éve viaskodom a fiúkkal (őssejtjeimmel). Telik az idő… Az elmúlt két és fél évben sokat fogyott az erőm, azt mondanám a mostani állapotomra, hogy nem élek, csak létezek. Nem megy már semmi úgy, mint azelőtt. Arról álmodoztam, sőt úgy terveztem, hogy én nagyon aktív leszek idős koromban is. Fitt maradok, nagyokat utazgatok majd a férjemmel, ha már minden gyermekünk kirepült. Ezt is kénytelen voltam már elengedni.

Drága, egyszem nővérkém azt mondta, hogy ő nem akar megöregedni. Mihelyt azt érzi, hogy öregszik, van rá egy terve. Amikor ezt mondta kirázott a hideg. Megtette. Amikor egyre több lett a ránc a testén és lelkén, akkor megszökött. Átszökött az alagúton.  Milyen furcsa. Én szerettem volna megöregedni, engem nem zavarnak a ráncok. De ha már nagyon érzem, hogy ez a vegetatív létezés árt a családomnak, akkor én is megszökök. Hogy lesz-e hozzá annyi bátorságom, mint a nővéremnek volt, azt nem tudom.

De remélem ez még odébb van. Most azon dolgozom, hogy megtanuljak élni ebben a létezésben.