Ma egy nagyon érdekes - mondhatnám kissé kaotikus - napom volt. Reggel pszichológusnál kezdtem, aki segített abban, hogy kicsit kívülről próbáljam nézni helyzetemet, ne mint segítő analizáljam az életemet. Kimondatta velem, amit belül tudtam, de nem voltam hajlandó szembe nézni vele: egy nem megszokott helyzetben, ami abnormálisnak mondható, ne várjam el se magamtól, se mástól, hogy normálisan működjön. Ezt meg is osztottam párommal, aki nevetve mondta, hogy eddig sem voltunk normálisak, miért most kezdenénk el? Egyelőre a többi kérdésemet, ami még volt, egy időre el is engedtem.

Aztán bementem a munkahelyemre, ahol leadtam a papírjaimat. Itt főnököm közölte, hogy csak úgy tud nekem home-office munkavégzést engedélyezni, ha át tesz félállásba. Megértettem az álláspontját, beleegyeztem. Csak egy dolgot felejtettem el megint figyelembe venni: ÖNMAGAMAT!!! Fél állás, fél fizetés, és a vállalkozásom is ugrik, mert innentől akkor fővállalkozássá alakul, s annak járulékterheit nem tudom fizetni, mert nem hoz annyi bevételt. Ahogy belegondoltam teljesen összeomlottam. Egész nap sírtam, hogy ennyire értéktelen lettem? Rólam már le kell mondani? Úgy éreztem eltűnt a talaj a lábam alól.  Próbáltam - utólag - egyezkedni a főnökömmel, hogy alakítsuk át a dolgokat úgy, hogy 20 óra kötött, 20 óra kötetlen munkarendem legyen, de hajthatatlan volt, azt mondta nem tud rám úgy számítani, ahogy szeretne. Eddig nem vettem észre, hogy a munkámat nem végeztem el hiánytalanul, és tőle sem kaptam erre visszajelzést. Valószínű a mostani és az ezt megelőző táppénzem, valamint az orvosi vizsgálatokra járásom alakította ki benne ezt a bizonytalanságot.

Férjemmel átbeszéltük a dolgokat, s abban maradtunk, hogy lehet ez így jó lesz nekem átmenetileg. Mindig mindenben támogat, mellettem áll. Nem is tudom, mi lenne velem nélküli. 

Kora estére sikerült egy kicsit összeszednem magamat. Az élet olyan, hogy egyik kezével elvesz, a másikkal ad. Én is kaptam, többet is, mint reméltem. Kaptam egy új reményt.