Eljött a pillanat, amikor kisfiam, aki amúgy 17 éves, feltette a kérdést: Anya! Mi is pontosan a betegséged neve? Tudtam, hogy készülnöm kell. Tudtam, hogy jönni fognak a kérdések. Tudtam, hogy úgy kell válaszolnom, hogy a legkisebb fájdalmat okozzam neki. Tudtam, hogy meg kell nyugtatnom. Sok mindent tudtam, csak még azt nem, hogy ezt hogyan fogom csinálni. Ilyen helyzetben mindig nyugalmat erőltetek magamra, s felkészülök arra, hogy spontán, de azért mégis jól tudjak működni.

Körülbelül másfél óra internetes kutakodás után bejött hozzám a fiam a szobába könnybe lábadt szemmel. A szemét és a tekintetét meglátva tudtam, hogy megtalált minden információt.  Felkészültem, hogy nem lesz könnyű beszélgetésünk. Csak annyit mondtam neki: Kérdezz! Nyugodtan tedd fel a kérdéseidet!  Ígérem, őszintén fogok válaszolni, de sok mindent még én sem tudok.

Jöttek a kérdések. A legelső volt talán a legnehezebb.

• Anya, Te ebbe a betegségbe meg fogsz halni?
• Igen, de hogy mikor, azt nem tudja senki.
• Ezt tényleg nem lehet gyógyítani?
• Nem, de a gyógyszerek meg tudják hosszabbítani valamennyire a túlélést.
• Neked miért nem csinálnak transzplantációt?
• Mert elmúltam, 55 éves, és volt már trombózisom és mini stroke-om.
• Anya! Meddig lehet ezzel élni?
• Azt nem tudják, én sem tudom. Szerintem én még elég jól vagyok.
• Anya! Ezért van az, hogy sokat lefekszel, hamar elfáradsz?
• Igen Kicsim, ezért van.
• De Te még jól vagy?
• (Itt kicsit szépítettem.) Igen, Kicsim, szerintem én még elég jól vagyok.
• Anya! Akkor nem lesz baj?
• Szerintem még nem. Ha eljön az idő, hogy baj lehet, ígérem szólni fogok, hogy fel tudj rá készülni.
• De Anya! Az ugye még soká lesz.
• Bízom benne Kicsim, hogy soká lesz az még.

Osztályfőnöke nagyon erőlteti, hogy legyen orvos. Okos, értelmes, szorgalmas gyerek. Mindene meg van ahhoz, hogy elvégezzen egy orvosi egyetemet. Egy valami nincs. Mégpedig az akarat. Ő nem akar orvos lenni. Most, a beszélgetés alatt mondta, hogy lehet, mégis jobb lenne, ha orvos lenne. Tudom, hogy más a vágya, ezért mondtam is neki, hogy én miattam aztán ne! Az álmait, a vágyait valósítsa meg. Rajtam nem tudna segíteni, s szerintem egy orvosnak még nehezebb megélni egy szeretett ember elvesztését, azzal a tudattal, hogy nem tudott segíteni.

Átöleltük egymást, egy kicsit még pityergett, aztán megtörölte a szemét, elmosolyodott, s visszament a szobájába tanulni. Sok kérdése volt még, de egy egész kisregényt nem akartam írni.

Eddig óvtam. Csak annyit mondtunk neki, hogy beteg anya vére. Számítottam rá, – mivel nagyon okos gyerek – hogy előbb-utóbb feltűnik neki, hogy más lettem minden tekintetben. Számítottam arra is, hogy akkor rengeteg kérdése lesz. Egy dologra nem számítottam, s ezért szégyellem is magam. Arra nem számítottam, hogy ilyen derekasan, bölcsen tudja majd kezelni. Most már tudom, hogy ő is felnőtt. Nagy könnyebbség ez számomra.