Egy kicsit eltűntem. Próbáltam élni a megszokott - régi - életem, de sajnos nem igazán ment. Valahogy az őssejtjeim mindig jelzik, hogy ők is itt vannak velem. Kénytelen voltam egyszer-kétszer igénybe venni csodás egészségügyi rendszerünket. Szomorú tapasztalatokkal gazdagodtam, de egyben szegényedtem is. Erőt, lelkesedést és reményt vesztettem. 

Előző bejegyzésemben említettem telefonos beszélgetésemet professzor asszonnyal. Elmentem hozzá kontrollra és mondta, hogy városunk kórházába nagyon jó hematológus főorvos érkezett, ő lett az osztályvezető is. Véleménye szerint jobb lenne, ha hozzá is járnék, hogy a szükséges vizsgálatokat csinálják meg (vérkép, ultrahang, stb) és azok eredményével mennék fel Pestre, hogy minél kevesebbet kelljen utaznom. Ő úgy fogalmazott, hogy kíméletesebb lenne számomra, ha nem kellene annyit utazgatnom ilyen súlyos betegséggel. Megígérte, hogy felveszi a főorvossal a kapcsolatot, konzultál vele, és egyeztet időpontot számomra. Vártam a hívását, ami aztán meg is történt. Na itt kezdődött az én "szegényedésem". 

Főorvos úr közölte professzor asszonnyal, hogy jelentkezzek be a kartonozóban, aztán kb. 2 hónap múlva sorra kerülök. Professzor asszony, akárcsak én, elkeseredett nagyon. Mondta, hogy jelentkezzek be azért, mert megbeszélte a főorvossal, hogy át kell nézni a csontjaimat, s jó lenne, ha az mégis sikerülne, minél hamarabb. Professzor asszony szabadságra ment július közepétől, augusztus közepéig, de kérte, hogy jelentkezzem be, hátha történik addig valami, míg szabin lesz, de ha nem, akkor ő soron kívül elvégezteti a vizsgálatokat, amikor újra dolgozik. Szót fogadtam, hiszen maximálisan bízom benne. S láss csodát, a kartonozóban tudtak adni időpontot július 31-re. A dicső napon el is mentem a hematológiára, hát ekkor jött a következő döbbenet. Nem a főorvos, hanem egy fiatal - de állítólag szintén szaktekintély a hematológusok között - orvos fogadott. Időpontra mentem, de két és félóra várakozás után hívtak be. Bemutatkozott, hellyel kínált az orvos, majd el kezdte írni az ambuláns lapomat: "a beteg panaszmentesen érkezett" !?!? Kikerekedett a szemem. Kérdeztem tőle, hogy ezt rólam írja? Közölte, hogy igen,  hiszen nem panaszkodom. Na itt már kicsit el kezdett szakadni a cérna. Mondtam neki, hogy azon kívül, hogy bemutatkozott, hellyel kínált, nem mondott még semmit, s nem tudtam, hogy itt az a szokás, hogy már a küszöböt átlépve panaszkodni kell. Hát persze, hogy nincs semmi panaszom, ezért járkáltam orvosokhoz egy évig, ezért egyeztem bele mindenféle fájdalmas vizsgálatba! Hát persze, hogy nincs panaszom! Tudja mit szeretnék? Visszakapni az életem! Az energiámat, a memóriámat a fájdalommentes napjaimat és azt kilátást, hogy élhetek akár 100 éves koromig is. Tudja mit doktor úr! Adja vissza a papírjaimat, aztán felejtsük el egymást. Na ekkor már felém fordult, s tényleg érdeklődően kérdezte, hogy mi a panaszom. El kezdtem sorolni, egyre komorabb lett, s közölte, hogy a tünetek alapján felmerül benne, hogy az alapbetegségem mellett kialakult egy másik nagyon ritka, gyógyíthatatlan betegség, ami sajnos szokott az én betegségemhez társulni. Azonnal írta a beutalókat röntgenre, csontsűrűség vizsgálatra. Mondta, hogy egy speciális vérkép kellene, de azt az OEP nem finanszírozza, tudom-e vállalni, 14 ezer forint. Mondtam, hogy igen, persze. Háromnegyed órát voltam bent, ami ambuláns vizsgálaton azért nem megszokott. Kint várakozó többi beteg szerintem azt hitte, hogy már meg is műtöttek. Kérte, hogy másnap délelőtt keressem fel az osztályon, hogy megbeszéljük a továbbiakat. Kissé csökönyös természetem eluralkodott rajtam, s nem kerestem meg másnap. Sőt azóta még egyáltalán.