Azon gondolkozom, hogy milyen nehezen bírják sokan, sőt egyre többen a járvány miatti korlátozásokat. Valóban nem könnyű. Kicsit mindig magamat nézve vizsgálom a dolgokat – gondolom ezzel nem vagyok egyedül.

Az én életemet lassan három éve korlátozzák a fiúk (őssejtjeim).  Nemhogy lazítanának, napról-napra egyre inkább fokozzák a korlátaimat.  Az elején szédülés, fáradékonyság, memóriazavar formájában, majd csontfájdalom, majd lépfájdalom jött hozzá és sorolhatnám még, hogy mi minden. Az ember sok mindent kibír. Még én is bírom, de rohadtul nem szeretem. Ezek a korlátozások nem múlnak el. Remélhetőleg a vírus elmúlik, és mindenki örömmel tér vissza a megszokott kerékvágásba. Én pedig nem tehetek más, mint korlátaimat megpróbálom hétköznapi kerékvágásként kezelni, elfogadni. Az elfogadás a legnehezebb. Mindig aktív, nyüzsgő ember voltam, szerettem emberek között lenni. Hát… ezekből már semmi nem maradt. Piszok nehéz elfogadni, de dolgozom rajta. Hiszen mindig segítőként dolgoztam, most itt a nagy vizsga: segíteni saját magamon. Sokan most azt gondoljátok, hogy miért nem kérek segítséget? Kértem, de nagyon érdekes helyzetek álltak elő. Aki segíteni akart nem tudott, mert szakmabeli vagyok, én, aki szerettem volna elfogadni a segítséget, nem tudtam, mert szakmabeli vagyok. Nagy kérdés volt mindig a szakmában: a segítők segítése. Rá kellett jönnöm, hogy amikor a segítő tényleg cefet nagy bajban van, akkor ugyanazt a varázspálcát szeretné, mint azok, akiken eddig segített. Akik szakmabeliek, azok értik miről beszélek, de remélem sikerült érthetően leírnom másoknak is.

Annyira örülnék, ha más is megírná a tapasztalatait nekem! Ki, hogyan tudta elfogadni a segítséget? Tudott-e kritikamentesen, kliensként tekinteni a rajta segíteni próbálóra? Nem szólalt-e meg belül a szakmai énje, hogy én ezt nem így csinálnám, én nem így tenném fel a kérdést, én nem így közelítenék?

Kedves szakmabeliek! Segítsetek nekem, hogyan kell ezt csinálni? Mondjatok nekem okosat, hogyan lépjek át szakmai énemen?

Most, hogy ezeket leírtam, elmosolyodtam. Nocsak! Mégis maradt valami! A szakmai énem! Nem tudom, hogy most ennek örüljek-e vagy sem. Hiszen most ezt érzem az egyik legnagyobb akadályomnak. Miatta nem tudok közel engedni magamhoz egy segítőt, hogy segítsen. Ez is olyan zavaros. Adjatok tanácsot!! Hahóóóó! Van ott valaki?