Lépnem kellene, de hová, merre?
Béna a lábam, s üres a fejem.
Nem mehet így tovább. Mozdulj!
Állj fel végre, indulj, lódulj!

Lüktet a szó, az igazat mondja,
Tudja a dolgok rendje mit óhajt.
De én csak ülök, tanácstalan vagyok,
Ebből fakad sok kínom, sok bajom.

Senki nem segít, egyedül vagyok.
Belülről sürgetnek egyre a hangok.
Arcomon végig könnycsepp csordul,
Már csak egy szót hallok: mozdulj, mozdulj...

Voltam újabb kontrollon. Ezek a találkozók mindig nagyon megviselnek mentálisan. Nem a betegség miatt, hanem a hozzá(m)állás miatt. Kellett hozzá 10 nap, hogy emésztgessem. 

A kontrollra elkísért kisebbik lányom is, mert kérdései merültek fel, s kíváncsi volt az orvosra is. Már a fogadtatás érdekes volt. Bátorításnak vagy erősítésnek jött a lányom? Még a bátorítás hagyján, de mi az, hogy erősítésnek. Nem is tudtam, hogy valakivel csatában állok (a betegségen kívül, habár vele sem csatázom, eleve ő a nyerő). Lányom megkérdezte az orvost, hogy mi az akadálya annak, hogy kiírja a CT-t, hiszen biztosan nem ok nélkül kerültem fel a transzplantációs listára. Jött a válasz: Cicám, cicukám! Ki akarja tenni az édesanyját egy ilyen veszélyes eljárásnak, mint a transzplantáció? Aztán milyen CT-t akar? Mit CT-zzünk meg?

CICÁM!!! CICUKÁM!!! Hogy jön ahhoz az orvos, hogy ilyen lekezelően beszéljen egy hozzátartozóval? Nem éreztem kedvességet a hangjában, inkább gúnyt. Se köpni, se nyelni nem tudtunk. Pedig lánykámnak ugyancsak jól fel van vágva a nyelve, akárcsak nekem, de itt lefagytunk. 

Aztán elkezdett engem kérdezni, hogy amúgy hogyan érzem magam? Mondtam neki, hogy katasztrofálisan. Ezt írta be macskakörömmel a kezelési lapomra. Számomra az is nagyon cinikusnak tűnt. Miért nem fordította le "orvosi" nyelvre, esetleg így: a beteg az utóbbi időben fokozódó tüneteket tapasztal, általános állapotát rosszabbnak érzi. 

Lányom kérte az orvost, hogy mondjon valamit a szemmel láthatóan püffedtebb bal arcfelemre, lógó szemöldökömre, illetve arra a csomóra, ami a felső szemhéjamon keletkezett. Belehajolt az arcomba az orvos és közölte, hogy ő semmit nem lát. A mögötte ülő asszisztensnő mutatta meg neki, hogy hol látszanak ezek az elváltozások. Ja, bocsánat ez nem az én asztalom! Ez volt a válasz. Lányom hangsúlyozta, hogy sokat fáj az állcsontom. Ja, az sem az ő asztala. Ekkor megkérdeztem, hogy kinek az asztala? Hát, esetleg szemész, fogorvos...

Ezek után megvizsgált. Jé, nagyobb a máj, jé kellene egy koponya CT is, jé kellene egy ultrahang is, jé kellenek még részletesebb laborok. No fene. Eddig semmi nem volt fontos, semmi nem volt az asztala. 

Elkeseredtem. A változatosság kedvéért ismét sírógörcsöt kaptam. Mondtam, hogy nem tudok egyszerre dolgozni és a családomban is anya, feleség lenni. Nem megy. FÁRADOK! Romlik a kontcentrációs képességem, romlik a memóriám. Cicám! (Ezt most így nekem!) Ha úgy érzi, hogy nem bír többet, akkor vegye fel a professzor asszonnyal a kapcsolatot, írjon egy szakvéleményt, s akkor bele lehet vágni a leszázalékolásba. Mivel a bizottságokban lévő orvosok nem ismerik ezt a betegséget, így náluk egy professzori aláírás lesz a döntő! MI VAN???

Na és jött a megsemmisítő utolsó csapás. A következő kontrollra egy másik orvoshoz adott időpontot. Szám szerint ő lesz az ötödik a másfél év alatt. Itt már zokogtam. Meg is kérdeztem, hogy miért van az, hogy amikor kifogynak a (ki nem mondott) válaszokból, akkor mehetek utamra, egy másik orvoshoz. Miért pattint le mindenki? Ő nem pattint le. Bármikor nyugodtan hívjam fel, hogy doktor baj van, nem vagyok jól. De hát ezt mondtam neki most is itt személyesen. Mondtam neki, hogy hagyjuk a fenébe a gyógyszert, nem szedem, s akkor nem is kell senkihez kontrollra járnom. Emőke! Itt szólított először a nevemen, s nem "cicázott". Azt nem szabad, nehogy abbahagyja!!! Higgye el, nem lesz semmi baj. Áááá nem! Nem lesz semmi baj! Persze, hogy nem lesz, mert már VAN!!! Így jöttünk el, teljesen megsemmisülve a kontrollról. Én teljesen kikészülve, remegve, lánykám pedig teljesen kiakadva. Amúgy ez az orvos egy orvos-beteg találkozón arról beszélt, hogy mennyire fontos az orvos beteg közötti bizalom. Hát erről ennyit!

Doktor House film szlogenje az, hogy doktor House nem a beteget, hanem a betegséget kezeli. Az én esetemben a betegséget nem tudják kezelni, a betegre pedig tesznek nagy ívben.

Nem emésztettem meg, pedig tényleg nagyon próbáltam. Viszont elhatároztam, hogy teljes életmódváltásba kezdek. Nem biztos, hogy segít, de nem is azért teszem. Azért teszem, hogy legalább meglegyen az az illúzióm, hogy én próbálok tenni valamit magamért. Ha már az orvosokra nem számíthatok.