Megjártam az ötödik orvost is. Szeretném leszögezni, hogy nem én válogattam - eddig -, hanem csak úgy sodort a szél. Az első orvos, akihez kerültem elment nyugdíjba. Vele párhuzamosan volt a pesti professzor asszony, aki felajánlotta, hogy szeretné, ha hozzá járnék. Aztán fél év után közölte, hogy jó lesz nekem a helyi kórházban, ne utazgassak ilyen állapotban Pestre. A helyi kórházban, akihez kerültem visszament Pestre, ő volt a harmadik. Így kerültem a negyedikhez, aki közölte a harmadik találkozásunkkor, hogy sok a betege. Jött az ötödik orvos. A legrosszabb élményem. Akik figyelemmel kísérik a blogomat, azok az előző bejegyzésben olvashatták, hogy az sem volt egy leányálom. Na, de a mostani! Egy pozitívuma volt. Elhatároztam, hogy most már én keresek magamnak orvost. Nem dobálhatnak kényük, kedvük szerint. 

Megosztom Veletek az utolsó élményemet. Tehát ötödik orvos. Teljesen nyitottan, bizalmat szavazva érkeztem, hátha.... Hát nem! Be sem mutatkozott, de ez még nem is lenne baj. Arrogáns, agresszív stílusban zajlott a kontroll. Megnézte a labort - félig-meddig -, majd megkérdezte, hogy mi a panaszom és hogyan kerültem egyáltalán hematológiára. Megindultam ötödször is a kályhától. Elmondtam a tüneteimet is. Erre közölte, hogy azok nem lehetnek ettől a betegségtől. Azt a mindenit! Rendben, akkor mitől vannak? Hát ő azt meg nem mondja nekem. Tavalyi év folyamán voltam a Gellért szállóban egy orvos-beteg konferencián, ahol - bocsánat, hogy így fogom hívni az eddigi orvosaimat - ötöske főnöke, négyeske tartott előadást a tünetekről, amik abszolút lefedték az én tüneteimet is. Közöltem, ötöskével, hogy négyeske is felsorolta ezeket a tüneteket, tehát nem értem, hogy akkor most mi is van? Közöltem továbbá, hogy nem a diagnózisom volt előbb aztán a tünetek, hanem pontosan a tünetek miatt kezdtem járni kivizsgálásokra, s így lett diagnózisom. Ezt a monológomat, szerintem a sarokban lévő pók hallgatta csak meg. A folsavam megint eltűnt, rákérdeztem. Bárcsak ne tettem volna. Arrogánsan jött a kérdés: volt már ilyen? Mondtam, hogy igen, s akkor kellett szednem folsavat, de akkor meg extrém magas lett, ezért le kellett állni róla. Csodálkozott ketteske (professzor asszony), hogy hogyan tudott ez igy felhalmozódni, mikor a feleslegnek ki kellett volna ürülni, mint a C vitaminnak.  Felvetettem ötöskének én balga, hogy nem lehet valami folsav felszívódási zavar mögötte? Közölte, hogy nem eszek elég gyümölcsöt és zöldséget (ezt honnan vette?). Szerinte én egy szorongó, depressziós ember vagyok, azok csinálják a tüneteimet. Mondtam neki, hogy ezt mondták még a diagnózisom előtt is. El is mentem a megfelelő szakorvosokhoz, akik közölték, hogy nem, más van a panaszaim mögött. Ötöske ezek után megemelte a gyógyszerem adagját, de nem indokolta, hogy erre miért van szükség. Én voltam olyan pofátlan, hogy megkérdeztem, de nem válaszolt. Ekkor konkrétan rákérdeztem, szerinte ez segíteni fog az állítólagos depressziómon? Na, itt dobott ki, vagyis meglepően gyorsan véget vetett a kontrollnak. Közölte, hogy szorosabb hematológiai gondozásra van szükségem, és IDEGESÍTŐ BETEG VAGYOK!

Itt tartok most. A megemelt gyógyszerdózis drasztikusan tönkre tudja tenni a maradék vérképzést. Ez olyan okoskodásnak tűnik részemről, de van egy nemzetközi és egy olasz betegcsoport, ahol folyamatosan osztják meg a tapasztalatokat a betegek,  sőt időnként még orvosok is felbukkannak a csoportban, akik az aktuális kutatási eredményeket is megosztják a betegekkel, tehát nem magamtól találtam ki, ott írták, illetve a gyógyszer betegtájékoztatója is felhívja erre a figyelmet.

Kezembe kell vennem valahogy a sorsomat, csak még nehezen találom az utat. Pesten ajánlott egy kedves barátom egy orvost. Valószínű, sőt biztos, hogy vele fogom felvenni a kapcsolatot. Biztos az is, hogy nem fogom az emelt dózist szedni. Első felindulásomban arra az elhatározásra jutottam, hogy csökkentem a mostani adagot is, hogy el tudjam végleg hagyni, aztán akkor nem fogok függeni az orvosoktól. De ez sajnos nem jó ötlet, mert a lépem és a májam akkor megint megindul a növésben, s az nem jó. Tehát marad a pesti orvos, s konzultálok vele, hogy mi legyen. 

Elgondolkoztam ezen a szorongás dolgon. Nem láttam még szorongás nélküli rákbeteget. A gyógyult rákbetegek között igen, de akiben éppen zajlik, azok között nem. Ötöske magánrendelésének bemutatkozó részében azt írja, hogy kiemelten fontos számára az onkohematológiai betegek pszichés terheinek enyhítése. Hú, de szépen hangzik. Magánban, 20 ezerért én is szoronghatnék.  

Régen éreztem magamat dühösnek. Inkább elkeseredett, szomorú szoktam lenni, de most iszonyatos düh van bennem. Olyan cifrákat tudnék írni, hogy a kocsisok szókincsének Nobel díjára jelölhetnének. 

IDEGESÍTŐ BETEG VAGYOK!!! Legyen. Még ha az is lennék, nem az az orvos feladata, hogy megnyugtassa a betegét? Megkérdezte ötöske, hogy területileg egyáltalán odatartozom-e? Miután közöltem, hogy igen, akkor mondta, hogy jó akkor elvállalja a kezelésem. Mi van??? Nagy kegyesen elvégzi, amit kell? Ami a kötelessége? Ha nem tartoznék oda területileg, akkor elküldött volna a fenébe, akár meg is dögölhetnék??? Habár felőle, a hozzáállását látva így is.

Ez a bejegyzés telis-tele lett számokkal. Én is számoltam 1-től 10-ig nagyon sokszor, amikor ott ültem ötöskével szemben. Félek, hogy úgy járok, ahogy anyukám. Sokszor nagyon hirtelen mondott ki dolgokat, amiket aztán megbánt. Egyszer mondtam neki, hogy Édesanya számolj 1-től 10-ig, mielőtt kimondasz valamit. Erre azt válaszolta a drágám: számolok én fiam, de amikor az ember nagyon ideges és mérges, akkor 1 után egyből 10 jön!

Kép forrása: https://hu.pinterest.com/pin/779967229188585456/?autologin=true