Eltűnt a motivációm. Na, nem egyből. Valahogy elengedtem, lemondtam róla (is). Amikor szerettem volna elmenni boltba vagy sétálni, nem tudtam, mert fáradt voltam. Amikor elgondoltam, hogy kezembe veszek egy könyvet, nem volt olyan téma, ami érdekelne. Amikor filmet akartam nézni, nem kötött le egyik sem. Amikor keresztrejtvényt akartam fejteni, nem volt hozzá kedvem. Sokat szédülök, iszonyú kevés az energiám, fájnak a csontjaim, ízületeim, szinte semmit nem tudok így csinálni. A nap nagy részét ágyban töltöm, s rengeteget alszom, bóbiskolok. Hiába gondolom ki, hogy mit csinálnék szívesen, nincs hozzá energiám. Sem szellemi, sem fizikai. Így, amikor valami eszembe jut, szinte azonnal el is vetem.

Azon is gondolkodtam, lehet, hogy ez a depresszió? Nem tudom. Valahogy vissza kellene szereznem az elengedett motivációmat, de ez nagyon nem könnyű. Egyszerűen nem megy (már ez sem).  De mit kezdenék vele, ha nincs erőm semmihez. Egyre jobban bekeretez a lakás. Azt még nem mondom, hogy bebörtönöz, de lassan úgy fogom érezni. Ez a betegség az erőmmel együtt szépen, lassan elveszi a szabadságomat is.

Nem siránkozásnak szánom ezeket a gondolatokat, ez megint inkább egyfajta felismerés. Mint az életben mindennek, a gyógyíthatatlan betegségnek is megvannak a maga stációi. Csak ezek az én esetemben visszafordíthatatlanok. Még szerencse, hogy teljes mértékben rendelkezem az elfogadás képességével. Sokan azt hihetitek, hogy ez inkább beletörődés, feladás. Pedig nem. Nem is reménytelenség. Csak egyszerűen elfogadás.

Az, hogy elfogadom a korlátaimat, nem egyenlő azzal, hogy nem hiányoznak az elengedett képességeim. Nagyon hiányoznak. Időről időre rám tör a hiányuk. Most éppen a motivációm hiánya gyötör.

Pszichobanya! Mondj valami okosat! Hogyan lehet úgy motivált valaki, ha ahhoz, amit csinálni szeretne nem adottak a feltételek.