Táncosan indulnak a napjaim. A fiúk vicces kedvükben vannak. Minden reggel és este, sőt napközben is megtáncoltatnak. Na, nem valami klasszikus keringővel, nem ám! Breakelünk. Nem is akárhogy. Beindítják a jobb térdemnél, majd folytatják a bal csípőmnél és combcsontomnál. Felkelek az ágyból és break-lépésekkel elindulok a fürdő felé. Nem tudom eldönteni, hogy melyik lábam az, ami még szót fogad nekem. A fiúk irányítják őket. Nagy nehezen visszaveszem az uralmat a végtagjaim felett, de ekkor a fiúk "rászállnak" a gerincemre. Fura alakzatokban vagyok képes leülni, esetleg lehajolni valamiért, a felkelések pedig felérnek egy akrobata mutatvánnyal. Szokatlan csípőmozgásokkal vagyok képes uralni a lép- és májfájdalmamat. Egy hastáncos is megirigyelhetné.

Amikor megpihenek és éppen nem csinálok semmit, csak nézek ki a fejemből, akkor lelkem kezd neki a táncnak. Táncol az idegeimen a sok gondolattal. Hogy is van ez a segítő szakma? Sorban tűnnek el szó- és indok nélkül mellőlem a pszichológusok, na és a segítő szakmában dolgozó volt kollégáim. Miért ilyen nehéz a segítő segítése? Mert sok mindent tud a szakmáról? Lehet, de senki nem lehet a saját hazájában próféta. Tudom én, hogy mit kell tennem, de mégiscsak szükségem lenne külső megerősítésre! Időnként még konfrontációra is, ha túl okosnak gondolnám magam a helyzetemben. Hiszen most nem lehetek túl okos, nem játszmázhatok saját magammal. Ezeket a játszmákat kellene egy külső szemlélőnek lezárnia. Rám ripakodni, hogy hagyd már abba, nyisd már ki a szemed! Vagy amikor céltalanná válok, akkor megkérdezni, hogy a mi a célod a mostani céltalanságoddal? Cikáznak, breakelnek a gondolataim is, és néha - sőt lehet, sokszor - szükségem lenne arra, hogy valaki segítsen kibogozni őket. 

Nézegetem sok magát segítőnek tartó ismerősöm face-oldalát. Mennyire könnyű azt a sok lózungot leírni, amit már mások leírtak előttük, csak ők most szemezgetnek belőle. Nem kell keresztkérdésekre válaszolni. Leírják, aztán annyi. Hogyan kell gyereket nevelni, hogyan kell a belső békét megtalálni, hogyan keressük meg önmagunkat önmagunkban. Szép gondolatok, de személytelenek. Azért személytelenek, mert nincs rá reflexió, nem kíséri személyes kommunikáció. Csak közlés van. Ez van, így csináld. Köszi! És ha nem jön be?

Na mindegy. Nem akarok senkit megbántani. Rohadtul egyedül vagyok, de itt vannak a fiúk. Breakelünk tovább.