Nos, túljutottam a holtponton. Három hónap kellett, hogy feldolgozzam a diagnózist, ami ugyancsak letaglózott. Nem jó passzban ért - habár nem tudom van-e jó passz -, nem voltam mentálisan stabil. Rá kellett ébrednem, hogy gyászfeldolgozásom megrekedt. Nem tudtam megbirkózni a sorozatos veszteségekkel. Jót tett, hogy elmentem pszichológushoz, és jót tett, hogy komolyan átgondoltam a helyzetemet. Ehhez időre volt szükségem. 

Mi is történt? Gyakorlatilag nem történt semmi. Vagyis az történt, hogy egy kicsit beleláthattam abba a bizonyos könyvbe, ami megírja a sorsunkat, s amibe sokszor úgy szeretnénk belelapozni. Nekem úgy hozta az élet, hogy belelapozhattam. Megmutatta, hogy mibe fogok belehalni, ha közben nem üt el a villamos vagy nem esik  a fejemre egy féltégla. Azt nem mutatta meg, hogy mikor. Itt kezdtem el átkonvertálni a gondolataimat. Az időt nem tudhatom, így arra jutottam, hogy nem kezdek el lemondani magamról, s az életről sem. Élem tovább a mindennapjaimat, egy kicsit struccpolitikát alkalmazva. Fáj valahol? Na és! Fáj másnak is. Nem vagyok már húsz éves, itt-ott be vagyok rozsdásodva. Nagyon fáj? Na és! Beveszek egy fájdalomcsillapítót. Más is így csinálja. Fáradt vagyok? Hát leülök, megállok egy kicsit, aztán megyek tovább.

Belecsúsztam a hozott mintába. Édesanyám 42 éves volt, amikor életmentő szívműtétet hajtottak rajta végre. Innentől kezdődött a haldoklása. 37 évig tartott, de ez idő alatt már nem volt élete. Állandóan orvosokhoz járt, a legkisebb tünetet is úgy élte meg, hogy mindjárt meg fog halni. Mindennap úgy keltem fel, hogy vajon van-e még anyukám. Folyamatos rettegés, aggódás, szorongás volt bennem. Ebbe csúsztam bele én is. Szegény gyerekeim és férjem mit élhettek át ez alatt a három hónap alatt. De ennek most vége! Elhatároztam, hogy élni fogok! Minden pillanatát az életnek élvezni fogom, s nem hagyom, hogy aggódás töltse ki a családom életét! Nem adhatom tovább azt a terhet, ami nekem jutott annak idején.

Üzenem azoknak, akik lemondtak rólam: AMÍG ÉN NEM MONDOK LE MAGAMRÓL, ADDIG SENKINEK NINCS JOGA, HOGY LEMONDJON RÓLAM! Aki így tesz, annak nincs helye az életemben!

Tehát az történt, hogy nem történt semmi, csak annyi,  mint amikor Münchausen báró a hajánál fogva húzta ki magát a mocsárból, úgy húztam ki magam én is az önsajnálatból, az önmagamról lemondásról. Most olvastam valahol, hogy ez a jelképe az önsegítségnek, a probléma hatékony, újszerű és önálló megoldásának.

Nem kell mást tenni, mint figyelni magunkra, időnként elcsendesedni önmagunkban, tudatosan követni ösztöneinket.

Mi történhet? Semmi, csak az, aminek történnie kell! Az élet megy tovább!