Az utóbbi időben teljesen elvesztettem a kedvemet mindentől. Öt hétig voltam betegállományban. Ez alatt az öt hét alatt volt egy kardiológiai vizsgálatom, mert mostanában egyre többet van mellkasi panaszom. A szívem rendben van, de a betegség sokszor egy kis plusz munkára kényszeríti. Ekkor jelez, hogy elég lenne már a terhelésből. Ettől eltekintve nem történt semmi az öt hét alatt. Sem egy labor, sem egy ultrahang, semmi. Pihenjen. Ennyi volt az orvosi tanács. De hát ezt a betegséget nem lehet kipihenni. Pihenhetek én akár mennyit, akkor sem múlik el a fáradtság. 

Érdekes dolgokkal  szembesültem, mégpedig azzal, hogy az orvosokat nem a beteg, hanem a betegsége érdekli. Történt ugyanis, hogy benéztem az eeszt felületemre, hátha készen van már a kiegészítő genetikai vizsgálatom. Hát az nincs készen, de érdekes módon azt láttam az események között, hogy a helyi kórház osztályvezető főorvosa a diagnosztikai laborban valamit csinál az anyagaimmal. Engem még soha nem látott, nem is voltam nála. Honnan tud rólam? Mi érdekli annyira? Hogy akadhatott rám? Tele vagyok kérdésekkel. Kíváncsian várom, hogy amikor lezárja a dokumentumot, akkor lesz-e valami nyoma annak, mit csinált. Arra gondoltam, hogy felhívom, hogy a véremen és szöveteimen kívül esetleg nem kíváncsi rám is? De aztán egy sikertelen telefonhívás után elment ettől is a kedvem. 

A másik dolog, ami azt igazolja, hogy a betegség érdekli őket, az az, hogy a professzor asszony bekéri az anyagaimat, én küldöm is, de választ nem kapok. Nem mond véleményt, nem mondja, hogy mikor menjek, nem mond semmit. Amikor emailon rákérdezek, akkor kitérő válaszokat ad. Rákérdeztem a kiegészítő genetikai vizsgálat eredményére is (amire fél éve várok), s közölte, hogy most nem foglalkoznak a diagnosztikai laborban a myelofibrosisos betegek mintáival. Van olyan betegtársam, aki egy éve vár már az eredményére.

Érdekes látnom azt is, hogyan változik az emberek hozzám való viszonyulása is, amióta tudják, hogy beteg vagyok. Vannak, akik lesütött szemmel mennek el mellettem, nehogy szóba kelljen állni velem, vannak, akik azóta nem is keresnek, vannak, akik zavarba jönnek, nem tudják, mit is mondjanak. Egyesek megjegyzik, hogy milyen jól nézek ki, s milyen erős vagyok. Ennek a betegségnek annyi az előnye a többi rákos betegséggel szemben, hogy nem látszik kívülről. (Amikor el kezd látszani, akkor már régen rossz! Remélem az még odébb van!) Milyen erős vagyok! Nem! Nem vagyok már erős. Megtört belül ez a dög. Nemcsak a sejtjeimbe ette bele magát, hanem minden egyes pillanatába az életemnek. Azt mondja az orvosom, hogy menjek emberek közé, hogy ne legyek elfoglalva a betegségemmel. Ezért is mentem vissza öt hét után dolgozni. De ez nem egy átmeneti nátha, vagy fejfájás. Ez ott van velem, minden pillanatban, percben, órában, éjjel, nappal. Ha akarom, ha nem.

Néha legszívesebben elvonulnék, mint egy remete. Ne kelljen mosolyognom, ne kelljen eljátszanom, hogy jól vagyok, ne kelljen erősnek mutatnom magamat!! Hagy legyek egy kicsit gyenge, elesett, magába zuhant, gyógyíthatatlan sebeit nyalogató ember!