Sokszor úgy érzem, hogy csak magamnak írogatok. De nem baj. Valahol ki kell adjam magamból, ami belül feszít. 

Mostanában sok minden feszít. Nem vagyok jól. Talán annyira rosszul sem. Habár nem tudom, milyen az, amikor ezzel a betegséggel nagyon rosszul van valaki. Én most tapasztalom meg először, nincs összehasonlítási alapom. Arra viszont rá kellett döbbennem, hogyha dolgozom, akkor itthon vagyok nulla, ha itthon próbálom tenni a dolgomat, akkor a munkában vagyok nulla. Mentálisan már mindenhogyan nulla vagyok a munkahelyemen. Nem tudok koncentrálni, nem tudok összpontosítani, s kezdenek kikopni azok a dolgok is, amik rutinból mentek hosszú éveken át. A mentális fáradásom nagyon kikészített, jobban, mint a fizikai. Elgondolkodtatott a jövőről. Meddig fogok tudni vajon dolgozni? Nem költői a kérdés, tudom a választ: nem sokáig. Soha nem csináltam magamnak leszázalékolást. Klienseimnek igen, jó párnak. De ugye a próféta.... Olyan tanácstalannak érzem magam. Sokszor az orvosok el sem hiszik, hogy mennyire szarul érzem magam, mert kívül nem látszik. Habár most lefotóztam a bevérzéseimet, hogy elhiggye az orvos, ha esetleg addig elmúlna. De szörnyű ez is! Mindent bizonyítani kell! Mint egy ártatlanul megvádolt embernek. Az orvosokra szeretnék támaszkodni, de kifarolnak mellőlem. Mindig csak azt hajtogatják, hogy fogadjam el, hogy nem tudnak meggyógyítani. Ok. Elfogadtam. De legalább segítsenek élhető életet élni, amíg lehet. 

Holnap szupervízióra megyek. Nem tudom mit várok ettől. Igazából semmit, de adok egy esélyt a dolognak. Kezdem érezni magamon a depressziót is. Remélem ez még csak az előszele. Fáradok lelkileg, mentálisan, fizikailag. Próbálok minden morzsányi pozitívat megőrizni belőlük, de kicsúsznak az ujjaim közül. Rohadt egy betegség ez! Mindent elvesz. Apránként őröl fel, aprólékosan épít le. Egy valamit ad, de azt egyre többet! Fájdalmat. Hát fiúk (őssejtjeim) jól kitoltatok velem. 

Sokszor osztanak meg hatalmas bölcsességeket a facebook-on. Idegesítenek. Egyre jobban. Hogy lehet annyi ökörséget kitalálni?!? Aki ezen az úton jár, vagy hasonlón járt, s meggyógyult a betegségéből, az esetleg tudja miről beszél. De kinek nincs választása, menetel megállíthatatlanul, magát útközben egyre jobban elveszítve a halál felé, az csak néz, mikor ezeket olvassa. (Legalábbis én így gondolom!) 

Pár példa:

"Minden, amin most keresztül mész, felkészít arra, hogy megkapd amire vágysz." 

"Egészen addig nem tudod milyen erős vagy, míg nincs más választásod, minthogy erős légy"

"A jó dolgok azokhoz érkeznek meg, akik hisznek, a még jobbak, azokhoz, akik türelmesek, a legjobb dolgok azokhoz, akik sose adják fel"

Rájöttem, hogy rakhatnék ide több száz példát is. De ezek a "bölcsességek" már csak nekem nem mondanak semmit. Üres szavak, kipukkadt lufik. Amíg végtelennek tűnt az út, addig volt is értelmük. Már nincs. 

Egész életemben azon dolgoztam, hogyan tudok segíteni másokon, hogy jól működjön az életük. De már a magamét sem tudom működtetni, akkor hogy tudnám másét? El nem tudjátok képzelni, mennyi minden kavarog magamban. Lehet, megőrzöm magamnak.